Úton

A maradék ruhát meg cuccokat ma pakoltuk fel a hajóra.
 -   Én megértem,  hogy nekünk felnőtteknek vissza kell menni csak azt nem értem,  hogy miért kell jönni a gyerekeknek is. A főnökünk most a gyerekek és a mi életünkkel játszadozik.
 -  Becky nem gondolod,  hogy egy kicsit hangosan gondolkozol?
 -  Nem!   -  Kiáltottam fel és amikor hátra néztem ott állt Bob.
Morcosan nézett rám közben alázatosan tapsolt.
 -  Bravo,  bravo,  bravissimo!  Ezt kell csinálni?
 -  Ezt meg,  hogy érti?
 -  Ezt kell csinálni?  Kibeszélni a főnökét a háta mögött?  Ha valami baja van mondja a szemembe.
Ezekre a szavakra megállt bennem az ütő.  Nem mertem megszólalni.  Csak némán álltam és a földet néztem. Némán álltam a főnököm előtt.  Valahogy egy szót sem tudtam mondani.
 -  Én . . .
 -  Igen Becky?
 -  Áh semmi . . . semmi.
 -  Rendben tehát nincsen semmi baj? Remek akkor folytassák a készülődést.
Ezzel otthagyott minket. Mi folytattuk a készülődést. A gyerekek a hajó körül futkároztak. És hirtelen minden újra elkezdődött.
 -  Rendben akkor mindenki menjen a helyére és kösse be magát!  -  Mondta Jimmy.
Kintről csak annyit hallottam, hogy három . . . kettő . . . egy . . . a kilövés kezdetét vette.  És akkor felszálltunk.
 -  Akkor most menjetek a hibernáló terembe és feküdjetek a helyetekre.
Megint egy évet várhatunk arra, hogy a lényekhez kerüljünk.  Egy évet várni azért, hogy megint egy páran életüket vesszék.  Egy évet várni a nagy semmiért.